A szó alapja a latin servus, amely eredetileg szolgát vagy rabszolgát jelentett. Bár elsőre furcsának tűnhet, hogy egy ilyen súlyos jelentéssel bíró szóból lett a legkedveltebb köszöntésünk, a magyarázat a középkori és újkori udvariassági formákban rejlik. A műveltebb rétegek körében elterjedt a servus humillimus kifejezés, ami annyit tesz: „legalázatosabb szolgája”. Ezzel a formulával fejezték ki tiszteletüket és hűségüket a beszélgetőpartner felé.
Ez a latin köszöntés a 19. századi Magyarországon is mély gyökereket eresztett. Ha fellapozod a korabeli szótárakat vagy irodalmi műveket, láthatod, hogy az „alázatos szolgája” (gyakran csak “alászolgája” vagy „szolgája”) mindennapos fordulat volt a polgári és nemesi körökben. Ez a rendkívül formális, alárendelt viszonyt tükröző köszönésmód azonban a nyelv fejlődésével és a társadalmi merevség oldódásával fokozatosan egyszerűsödni kezdett. A latin servus forma azonban megmaradt a férfiak közötti bizalmasabb érintkezésben, és ebből alakult ki a ma is jól ismert szervusz, amely már egyfajta egyenrangúságot és közvetlenséget sugallt.
Hogyan lett a szervusz szia?
A nyelv egyik legérdekesebb tulajdonsága a gazdaságosságra való törekvés. Figyelheted a beszédben, hogy a gyakran használt, többtagú szavak idővel szinte mindig elkopnak vagy lerövidülnek. Pontosan ez történt a szervusszal is a huszadik század folyamán. A folyamat első lépéseként a szóvégi mássalhangzók kezdtek elmaradozni vagy átalakulni, így jött létre a szevasz forma. Ez a változat a huszadik század közepén, különösen a fiatalabb generációk és a városi lakosság körében vált rendkívül népszerűvé, hiszen megőrizte a közvetlenséget, de levetette magáról a szervusz még meglévő hivatalosabb élét.
A fejlődés azonban itt nem állt meg. A szevasz tovább rövidült: a középső szótag elhagyásával először a szeva változat jelent meg, majd végül kialakult a lehető legegyszerűbb forma, a szia. Bár ez a változat már az 1920-as évek diák- és ifjúsági nyelvében is felbukkant, tömegesen az 1950-es és 60-as évektől kezdett el elterjedni. Bár eleinte sokan túl könnyednek vagy akár tiszteletlennek érezték, hamarosan elfoglalta a helyét a mindennapi tegeződés alapköveként. Ma már észre sem veszed, de egyetlen rövid köszöntésbe sűrítve hordozod azt a több évszázados tiszteletet, amit egykor a latin rabszolgák és az udvarias nemesek fejeztek ki.
Tévhitek az angol eredetről és a see you kifejezésről
Gyakran hallhatod azt a vélekedést, miszerint a szia nem is magyar fejlemény, hanem az angol see you elköszönés átvétele. Ez az elmélet első hallásra logikusnak tűnhet, hiszen a két kifejezés hangzása rendkívül hasonló, és az angol nyelv hatása a modern magyarra megkérdőjelezhetetlen. Azonban ha alaposabban megvizsgálod a nyelvtörténeti tényeket, láthatod, hogy ez csupán egy véletlen egybeesés, egy úgynevezett népi etimológia. A nyelvészek kutatásai egyértelműen bizonyítják, hogy a szia a belső, magyar fejlődési úton jött létre a szervusz szóból.
Az angol eredet ellen szól az időrend is. A szia már akkor is jelen volt a magyar beszélt nyelvben, amikor az angol nyelv hatása még elenyésző volt hazánkban. Emellett a see you az angolban kizárólag elköszönéskor használatos, míg a magyar szia találkozáskor és távozáskor egyaránt megállja a helyét. A két nyelv közötti fonetikai hasonlóság tehát csupán egy érdekes nyelvi játék, a valóságban a szia sokkal inkább a saját múltunk és a közép-európai latin örökség része, mintsem egy importált idegen szó. Érdemes tehát büszkének lenned erre a sajátos nyelvi kincsünkre, amely bár hasonlít egy világnyelvi fordulatra, mégis a mi történelmünk lenyomatát őrzi.
A sziasztok és szevasztok
Amikor több emberhez szólsz, szinte ösztönösen a sziasztok vagy a szevasztok formát használod. De elgondolkodtál-e már azon, hogyan került a többes szám jele egy olyan szó végére, amely eredetileg nem is ragozható főnév? Ez a jelenség a magyar nyelv egyik legkülönösebb és legegyedibb alkotása. A folyamat a szevasz formával kezdődött. A nyelvhasználók fejében a szevasz szóvégi „sz” hangja úgy kezdett viselkedni, mintha egy igei végződés lenne. Mivel a magyarban a többes számú felszólítás vagy kijelentés gyakran „-tok” vagy „-tek” végződést kap (mint például a „nézzétek” vagy „mondjátok”), a beszélők analógiás úton elkezdték a szevasz után is kitenni ezt a ragot.
Így született meg a szevasztok, amelyben a „sz” és a „tok” összekapcsolódása egy teljesen új, többes számú köszöntést hozott létre. Amikor a szia forma uralkodóvá vált, ez a már rögzült és megszokott többes számú végződés egyszerűen átvándorolt az új szóra is. Ezzel jött létre a sziasztok, amely nyelvtanilag ugyan nehezen levezethető szabályos úton, hiszen a szia szónak nincs „sz” végződése, a nyelvhasználat mégis szentesítette. Ez a folyamat kiválóan példázza a magyar nyelv élő és alakítható természetét: ha szükségünk van egy formára a közösségi kommunikációhoz, a nyelvünk megalkotja azt magának.
